Hagyd a szavakat, így védd az igazad. Aki fecseg az úgy marad.
Hallgatni boldogabb.
Hogyha nem teszed, magadra zárod a ketreced.
A szívedet el ne add! Örömöd hallgatag.
Végtelen ébrenlét, velem hallgass még, velem virrassz át, minden éjszakát.
Örök készenlét, csak hallgass velem még, velem virrassz át, minden éjszakát...
A képen egy várakozó férfi áll, kissé komoly, kissé gondráncoktól szabdalt az arca, mindenesetre hallgatag.
Én ismerem őt és tudom, hogy olyan, mint a vers...
Köszi, hogy megnézted!
A modellt nem ismerem. A vers szép ugyan, de nem az én gondolatvilágom. (Ez volt a negatív része a dolgoknak).
A kép tetszik. A szerkesztése szép, a színvilága jól mutat. Az arcon sok minden tükrözódik: várakozás, némi kis bizonytalanság és talán enyhe, jól kezelt (kultúráltan elfojtott) haragot is látok. (Mindenesetre ha vár, szebben és kulruráltabban teszi mint én, nem izeg-mozog, nem mászkál fel és alá, nem rágja a körmét és nem morog - először magában, aztán már egyre hangosabban is - csúnya dolgokat...). Jól viseli a feszültséget? Szóval jó, kép, gratulálök!
Hát ez hihetetlen...!
Itt éppen azért volt mérges, vagy inkább mondjuk úgy: feszült, mert nem szereti, ha fotózzák. Ez meg legalább a 600. fotó róla, öt percen belül.
Eleinte rezignáltan tűrte a dolgot, de aztán rángatózni kezdett a jobb szemöldöke feletti kis izom, ami nála azt jelenti: obje bati...ezt nem fordítom le, mert még megsértődne valaki...de sejtheted mi ez.
Ő az a fajta ember, aki tisztán, objektíven látja a dolgokat és kitartóan éli az életét.
Hát innen a vers.
Többek között.