Emlékeink is széthullnak lassan, s mint apró szirmok állnak meg a márvány, a beton, a föld rideg felületén....
És ködbe vesznek az arcok, mosolyok, kimerednek a mozdulatok és már csak kő, kő és kő vesz körül, amerre nézel...
Részben igazad lehet, másrészt az emlékek sem olyan élesek már, a részletek eltűnnek, szinte sok minden már csak foltszerűen van meg az emlékezetünkben. Emlékszem nagyapám arcára, itt-ott csak körvonalakat látok, a részletek már nincsenek meg. Máskor meg a hiányzó körvonalak jelennek meg, míg más részletek maradnak homályban...
A gondolat szép, különösen így az ünnep táján, de maga a kép kevésbé tetszik. Valahogy számomra nem illik hozzá a köves háttér és kívánná a tekintetem a szirmok nagyobb mélységélességét.
További szép fotonokat!
Pedig ezt még Juhász Gyula, a nagy költő is átélte. Figyelj csak: "Milyen volt szőkesége, nem tudom már, de azt tudom, hogy szőkék a mezők, és ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, e szőkeségben újra látom őt...."
Szóval hol széthullnak, hol újra előjönnek... Persze, ezt mindenki másképp éli meg. És ha valakinek széthullanak is az emlékei, ez még nem minősíti a múltját. Üdv.